Valójában vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban. Igazából nagyon-nagyon tetszett, gyönyörű történet a maga fura módján, s nagyon elgondolkoztató.
Számomra egy kicsit furcsa volt először, hogy tíz-húsz oldalas monológokat olvasok, de aztán a végére, mikor tulajdonképpen kiderült, hogy az egész mű egy hatalmas monológ, már kezdtem belerázódni, és tetszett ez a különlegesség. A legjobban az tetszett benne, hogy az elbeszélés módja tényleg igazán öregemberes volt, egy kissé szenilis, szájbarágós. Bevallom, hogy egyszerre képtelen voltam tíz oldalnál többet olvasni belőle, annyira tömény az információ, amit az olvasó kap, és van néhány rész, ahol újra elmond néhány már kiderült dolgot, és egy kicsit ellaposodik a dolog. Ezeknél a részeknél én mintegy szabályszerűen elaludtam, de később teljesen tisztán láttam a dolgokat és újult erővel vetettem bele magam ismét.
Az utolsó oldalnál viszont azt éreztem, hogy még ne legyen vége, még akarom, még, még. A függőben maradt vég miatt teljesen átértékeltem az olvasottakat, hiszen az egész művön át kíváncsi voltam a kérdésre, amit fel akartak tenni, és a válaszra, amit meg akartak kapni. S mivel ennek csak az egyik fele teljesül, az olvasó önkéntelenül is elkezdi összehúzni a szálakat, és saját válaszokat adni, ami nagyon érdekes utómunka.
Tehát, tetszett. Ez volt az első könyv, amit Máraitól olvastam, de egyértelműen kedvet csinált ahhoz, hogy még több alkotását elolvassam.
