Hozz magaddal szót

Hozz egy szót magaddal,
ha messziről jössz,
hozz egy szót magaddal,
ha távolról jössz.
Legyen egy szavad mindenre,
vigyázva ejtsd ki,
de sosem félve.
Legyen nálad szó fényre, fára, bűnre,
ne gondolj a másokban
rejtőző űrre.
Mondd el e szót nekem, szomjazónak,
a világot bonyolult-szépen-látónak.
Ébressz fel, ha a hamist
igazinak látom,
légy Te az egyetlen
barátom a világon.
Döfj át a szavakkal,
melyeket megformál a nyelved,
égess el egy „nem”-mel,
ha ahhoz van kedved.

Hozz magaddal szót,
mindenhonnan, s ne csak jót,
Hozz magaddal betűket,
hadd rakjam össze,
szépen, helyes sorba őket,
Hozz magaddal édes hangokat,
s színezd velük
gyermeteg, oktondi álmomat.

Újabb verset írtam a tanulás helyett, fene sem tudja, mi van veled, Cinti. Újra írok egyébként, nem csak verset. Máraitól olvasom A négy évszakot, és hasonló jellegű kis szösszeneteket vetek papírra, bár nem sok értelmük van, de kiírni magamból csudajól esik. Vettem hozzá egy szép füzetet meg egy banános ceruzát, így már hivatalosan is "naplót" vezetek. 

Mostanában nem bírom leírni kerek egész, értelmes mondatokban, amit gondolok, ezért nem megy talán a blogolás sem. Nem tudom, hogy mitől van, pedig boldog vagyok. Na jó, sokat idegeskedek, dehát érettségi, stb... Néha összeveszek Vele is, de ez ezzel jár. Még meg kell ismerjem, ő is engem, és így izgalmas, és így vágjuk egymás fejéhez periodikusan, hogy mennyire szeretjük egymást. 

Csak nézek utánad, megtorpanva, 

és látom, ahogy viszed magaddal 

egy részem. Látom a vállad 

mozgásán, hogy érzéseim súlya 

nehezedik rád. 

Csepegni kezd az eső 

és egyre távolodik az alakod. 

A szemem még félig nyitva, 

mint kutató rés, 

de már nem tudom, hol vagyok. 

Nyitott könyvként is rejtély 

vagy - lapjaid elolvasni mi nem 

enged: az eső vagy a leszálló éj?

Utánad indulok, mert 

lelkem része a vállad nyomja: 

nem ereszted, egyedül nem bírnám, 

így lesz minden a kettőnk gondja. 

Nincs kitaposott út előttünk, 

az eső elmosta előlünk 

a lehetőségeket. 

Percekben élünk, akár a 

záporban felejtett cukor, 

és még nem tudjuk, 

csak reméljük, hogy létünknek 

nincsen halála.

Hirtelen versírás a semmiből, 5 perc alatti mindentkiadokmagamból. 

Ez nem egy szakítós vers, még ha annak is tűnik. 

Búcsú

Hát ím: vége. Elballagtam, leérettségiztem (félig), elbúcsúztam az iskolámtól, és azoktól, akiket magam mögött kell hagyjak. Nem tudom, mit is írhatnék. A legjobb lenne, ha erről nem is kéne írnom, de nehéz feldolgozni, ezért muszáj valahogy kiadni. A szombati gála után megfájdult a fejem a sok visszatartott sírástól - de akkor muszáj volt, fellépés közben! A végén pedig annyira sok érzés kavargott bennem és annyira jól éreztem magam, hogy nem sírtam. Kellett egy olyan édes este, mikor még együtt bulizik a színjátszó, levezetésképpen, méltó zárásképpen az estének, az utolsó fellépésnek.

De először is: a ballagással kezdem. Olyan furcsa így beszélni róla: az én ballagásom. Ez volt életem első ballagása (hatosztályos gimnázium sajnálatos hátránya, hogy nyolcadik után nincs ballagás), és nagyon készültem rá. Én mondtam a végzősök nevében a ballagási beszédet, én is írtam, és a műsor végén többen is odajöttek gratulálni, illetve megkaptam, hogy "Cinti, ez az elmúlt 10 év legjobb ballagási beszéde volt"... én meg állati büszke voltam magamra, mert rövidnek, csapongónak, értelmetlennek tituláltam, s bevallom, egy picit féltem is kiállni vele. Rendhagyó dolgot szerettem volna bele írni, nem valami elcsépelt idézetet mindenféle interneten összeszedett íróktól. Ezért döntöttem egy Ossian dal mellett. A márciusi Ossian koncert óta egyébként is nagy rajongó vagyok (habár előtte is szerettem), a Magányos angyal végigcsókolózása a második sorban a világ egyik legtökéletesebb, életem egyik leggyönyörűbb pár perce volt. A ballagási beszédem végén lévő dal pedig: Hazatérés.

Engedd meg nekem, a saját életem úgy irányítsam és azt tegyem, 

mit vérem diktál majd és akármerre hajt, mindig érezzem a belső dalt!

A világ peremén felépítem én a saját világom, ami csak enyém,

s a tied lesz ez majd, tart, ameddig tart, a vándor hazatér,

s a hosszú út véget ér.

 

Ha az idei gálát két szóval kellene jellemeznem, a következő két szó lenne: lehetetlen küldetés. Elnyomott, motivációtól megfosztott, ám mégis görcsösen akaró és dolgozó diákok csoportja voltunk az elmúlt hónapokban. Akartuk ezt a gálát, még akkor is, ha folyton akadályokba ütköztünk. Még akkor is, ha értéktelennek mondták a munkánkat; ha napjában többször találkoztunk a "jaj, gyerekek, MINEK?" kérdéssel... Minek? Mert ebből élünk. Abból, hogy dolgozunk, hogy szeretjük, amit csinálunk, amit együtt csinálunk... És nem csak mi. A nyakatekert időpont ellenére (szombat este hat órai kezdés, egy kimerítő diáknap után) olyan jelenséggel találkoztunk, ami még számunkra is meglepő volt. Az iskolai vezetőség hónapokig hangoztatta, hogy "nem fog eljönni senki"... s lám! Telt ház volt. Sőt, pótszékeket is kellett behozni; közel félezer ember tömörült be a színházterembe, csak hogy láthassa a színjátszó előadását. Az iskola hirdetése nélkül, a tanári kar támogatása nélkül, miattunk jöttek. Mert igenis van igény ránk! És csodálatos érzés volt. És csodálatos este volt. 

Kezd minden helyreállni egyébként bennem. Szeretek, és szeretnek, végre megtaláltam azt az embert, akivel le akarom élni az életem. Nagy szavak, tudom, de embertelenül biztos vagyok benne, hogy Ő a másik felem. 

Most egy darabig még tanulással töltöm a napokat - a szóbeli nem játék! -, azután valami munka után kellene néznem, mert ha felvesznek álmaim második városába, akkor oda nem kétforintból fogok leköltözni. Vagy fogunk. Ez még a jövő zenéje. 

Amilyen hülye vagy, úgy szeretlek

Nehéz napokon vagyok túl, hisztiseken, depiseken. Sok dolog még most sem múlt el, de ma meglepően jól voltam, nem tudom, hogy minek köszönhető. Aztán rátaláltam erre a dalra, és rájöttem. Édes mindegy, hogy mi a helyzet, teljesen mindegy, hogy fáj-e, hogy néha úgy érzem, hogy nem élem túl, hogy néha kell plusz levegő, mert amit egyedül venni tudok, az nem elég... 

De boldog vagyok, mert szerethetek. És, hogy a HIMYM utolsó részéből idézzek: "A szerelem a legjobb dolog, amire egy ember képes"

Már csak 12 napig vagyok gimnazista (ha nem nézzük a hétvégéket). Állati furcsa belegondolni. Most kezd az egész egy kicsit megijeszteni. Kilátástalan? Aligha. Inkább veszélyes, és érzem, hogy nem lesz könnyű. Főleg az, hogy nem csak a saját magam talpra állítása lesz a dolgom a jövőben. De most úgy érzem, hogy menni fog.

Ma kaptam kölcsön Biritől a könyvet, amire már vagy fél éve fáj a fogam: Márai Sándor: Füveskönyv. Egész nap ezt olvasgattam, és volt néhány pont, aminél majdnem sírtam. Órán... Egyszerre volt felemelő és rettenetes: élt egy ember, aki ugyanazt érezte, mint én, s élt egy ember, akinek át kellett mennie ugyanazokon, mint nekem; de élt egy ember, aki képes volt helyrerakni magát az írással, ezzel segítve nekünk, egyszerű lelkűeknek a saját szívünk darabkáinak megragasztásában. Olyan csodás!

Szép az idő, gyorsan telnek a napok, ballagási beszédet kellene írnom, de nem találom a szavakat. Az iskola unalmas, a lényeget tudom. Néha repdesek, néha zombiként mászom elő a föld alól, de tavasz van, és kezdem végre azt érezni, hogy élek. 

Öngyőzködés

Hidd el. Hidd el, hidd el, hidd el! 
Hidd el. Hidd el...! 

De hát olyan... ezt nem lehet leírni. Mert mar, és sikítani tudnék, és közben folynának le az arcomról a sós könnyek, ám a másik oldalon pedig túlnyomórészt boldogság. Sőt, igazából több a boldog pillanat, mint a tőrdöfés.
De akkor miért fáj ennyire?
Miért nem tudom elfogadni, miért tépi ki minden egyes alkalommal a lelkemet, ha rájövök, hogy nem csak hozzám kötődik? Hogy volt valaki, aki rajtam kívül részese volt az életének, és egykor még nagyobb darabot birtokolt, mint én?

Minden pillantásával, minden mozdulatával biztosít róla, hogy én. Akkor meg miért nem hiszem el? Magamnak. Magamnak miért nem?

Érintő

Sok a dolog és kevés az idő. A mondanivaló is sok, de kimondhatatlan. 

Még szerencse, hogy itt van Ákos, akinek a szavai a legközelebb vannak az én kimondhatatlannak érzett szavaimhoz. Vajon van még olyan e világon, aki azt érzi, amit én? Vajon önzőség azt gondolni, hogy nincs? 

A szerelem koncentrációs zavarokkal jár. Meg keringési zavarokkal. Vicces így bekapni a dolgot érettségi előtt. Bár az a része legalább jó, hogy egyre kevésbé izgulok. Majd ott biztosan előjön, ám most halál nyugodt vagyok. Egyszerűen úgy érzem, hogy sikerül - még akkor is, ha az iskolában mostanában nem nyújtok valami nagy teljesítményt az eddigiekhez képest. A múlt héten elgondolkodtam rajta, hogy vajon megérdemeltem-e azt az emlékplakettet, amire gyönyörű betűkkel a nevem van gravírozva, és az a felirat, hogy "Az év kiváló tanulója, 2013"

Gála szervezési problémákkal küzdött, most kezdenek kisimulni a dolgok. Ha elhagy egy barát, az nem túl jó érzés. Megéri visszacsalogatni? Menne, mert érzem, hogy szüksége van, csak az eltávolodás okát nem értem. De kellünk egymásnak, még egyszer utoljára.

Nem jó, ha az embert a sok siker ellenére nem támogatják. Hülye indokokkal alátámasztani az ellenünk való érvelést még rosszabb. Pofáncsapó és mellbevágó érzés, ha mindarra, amit idáig letettünk az asztalra, egyszerre csak annyit mondanak: "nincs rá szükség". De barátom, ez nem elég indok. Ha nincs, majd teremtünk. Mert nekünk igenis szükségünk van rá. 

Zavaros és érthetetlen picit, de ki kellett adni. Amúgy a felvételijelentkezésen túl vagyok, és mióta zöld pipával jelzi a Felvi a pöttyöt a Fizetés cím mellett, folyton azon gondolkozom, hogy jól döntöttem-e. Mindig arra jutok, hogy igen, de valami motoszkál mégis. Talán csak az, hogy baromira félek. 

Ettől függetlenül, ha felvesznek Pécsre, én leszek a legboldogabb BTK-s tanárifjonc az országban. Főleg, ha úgy jönnek össze a dolgok mindenkivel, ahogy szeretném. 

Ja, és az elegendő alvás nem hátrány. Kár, hogy mostanában nem sokat élvezhetem. A random éjjelibagolykodás picit kinyírja a reflexeim, holott nem értem mitől van; Cinti felkel hajnali háromkor és forgolódik, kattog, aztán felkapcsolja a villanyt és egy órán át olvas. Aztán újra elnyomja az álom. Aztán 2 óra múlva ismét kelhet. 

Most lenne időm aludni, de kattkattkatt. Mindegy, így legalább hamarabb túl leszek az elmaradt kötelezőkön. 

Ez a poszt most hirtelen felindultságomban történik.
Utálom nem kedvelem azokat az embereket, akik nem veszik észre magukat egy kellemetlen (nemcsak számára, a szituációban mindenki számára) helyzetben. Amit ráadásul ők okoznak. És rossz, hogy ez a bizonyos személy éppen egy barátom. Akit nem mellesleg igazán kedvelek, és általában elnézem ezeket a dolgait; de ez a mai olyan szinten rosszul esett tőle - habár tudom, hogy nem direkt akart nekem rosszat - , hogy egyszerűen nem tudom magam túltenni rajta.

Abba a húsz percbe pofátlankodott bele, amire egész nap vártam.
Azt a pár másodpercet tette semmissé, amire egész nap vártam.
Azt a kis időt döntötte romba, ami a délutánjaim felvirágoztatója.

Csak ennyi

Látlak mindig téged, 

Szemed örökös nyarában,

Leheleted forró vágyában.

Óvlak téged.

Vagyok, míg vagy: bátor,

Édeskémnek becéző, 

Korlátokat átlépő

Neked létező bárhol.

Boldogságod elhozója,

Akaratod hordozója,

Mi lenni kell legyek - 

Nélküled mit tegyek? 

Biztos vagy és mégsem,

Nem tudom pontosan én sem

Hogy hallani mit akarok;

De kell hogy öleljen két karod

És kelljek életedbe.

Különben az egésznek 

nincs értelme, 

Képeim a jövőről 

Nélküled elenyésznek.

Sosem írtam még verset - hasonló indíttatásból legalábbis. Nem tudom, hogy mi lelt, talán látszik. 

Szóval csak ennyi lenne. 

Szerelmes vers

József Attila nem véletlenül szerepel a kedvenc költőim közt.
Sosem ranglistáztam igazán a szívemhez közel álló alkotókat, inkább korszakaim vannak, mikor hol egyik, hol másik a "nyertes", akinek sikerült az időszakom miden egyes gondolatát megfogalmaznia, akinek fejből tudom sok versét, akit éppen a lelki társamnak érzek.
Nos, József Attila művészetében, azt hiszem, pontosan arra találtam rá, amit egy kicsit minden költőben kerestem: önmagamra. Klisé, tudom, de nézzétek el. Ím' egy verse, melyet nem bírok kiverni a fejemből:

Szerelmes vers

Hegyes fogakkal mard az ajkam,

Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,

Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak. 

Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,

Csak szép játék vagy, összetörlek,

Fényét veszem nagy, szép szemednek.

- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,

Hiába minden álszemérem,

Hiába minden. Ölbe kaplak:

Harapj, harapj, vagy én haraplak!

Overthinking

Minden olyan zűrös. Itt lenne az ideje, hogy tényleg összekapjam magam, mert ez így nem folytatódhat. Pedig nem is mondhatom, hogy nincs motivációm, mert van, talán több, mint másnak, de nem bírok koncentrálni. 

Mióta hazajöttünk Erdélyből, minden a feje tetejére állt, és... repül a szív és törik az ész, megmagyarázhatatlanul. 

Nem kellene már, hogy felnőjek? 

Egy kicsit nyugtat a dolog, hogy nem én vagyok az egyetlen, akire pontosan ráillik a kép.