Hozz magaddal szót

Hozz egy szót magaddal,
ha messziről jössz,
hozz egy szót magaddal,
ha távolról jössz.
Legyen egy szavad mindenre,
vigyázva ejtsd ki,
de sosem félve.
Legyen nálad szó fényre, fára, bűnre,
ne gondolj a másokban
rejtőző űrre.
Mondd el e szót nekem, szomjazónak,
a világot bonyolult-szépen-látónak.
Ébressz fel, ha a hamist
igazinak látom,
légy Te az egyetlen
barátom a világon.
Döfj át a szavakkal,
melyeket megformál a nyelved,
égess el egy „nem”-mel,
ha ahhoz van kedved.

Hozz magaddal szót,
mindenhonnan, s ne csak jót,
Hozz magaddal betűket,
hadd rakjam össze,
szépen, helyes sorba őket,
Hozz magaddal édes hangokat,
s színezd velük
gyermeteg, oktondi álmomat.

Újabb verset írtam a tanulás helyett, fene sem tudja, mi van veled, Cinti. Újra írok egyébként, nem csak verset. Máraitól olvasom A négy évszakot, és hasonló jellegű kis szösszeneteket vetek papírra, bár nem sok értelmük van, de kiírni magamból csudajól esik. Vettem hozzá egy szép füzetet meg egy banános ceruzát, így már hivatalosan is "naplót" vezetek. 

Mostanában nem bírom leírni kerek egész, értelmes mondatokban, amit gondolok, ezért nem megy talán a blogolás sem. Nem tudom, hogy mitől van, pedig boldog vagyok. Na jó, sokat idegeskedek, dehát érettségi, stb... Néha összeveszek Vele is, de ez ezzel jár. Még meg kell ismerjem, ő is engem, és így izgalmas, és így vágjuk egymás fejéhez periodikusan, hogy mennyire szeretjük egymást. 

Csak nézek utánad, megtorpanva, 

és látom, ahogy viszed magaddal 

egy részem. Látom a vállad 

mozgásán, hogy érzéseim súlya 

nehezedik rád. 

Csepegni kezd az eső 

és egyre távolodik az alakod. 

A szemem még félig nyitva, 

mint kutató rés, 

de már nem tudom, hol vagyok. 

Nyitott könyvként is rejtély 

vagy - lapjaid elolvasni mi nem 

enged: az eső vagy a leszálló éj?

Utánad indulok, mert 

lelkem része a vállad nyomja: 

nem ereszted, egyedül nem bírnám, 

így lesz minden a kettőnk gondja. 

Nincs kitaposott út előttünk, 

az eső elmosta előlünk 

a lehetőségeket. 

Percekben élünk, akár a 

záporban felejtett cukor, 

és még nem tudjuk, 

csak reméljük, hogy létünknek 

nincsen halála.

Hirtelen versírás a semmiből, 5 perc alatti mindentkiadokmagamból. 

Ez nem egy szakítós vers, még ha annak is tűnik. 

Búcsú

Hát ím: vége. Elballagtam, leérettségiztem (félig), elbúcsúztam az iskolámtól, és azoktól, akiket magam mögött kell hagyjak. Nem tudom, mit is írhatnék. A legjobb lenne, ha erről nem is kéne írnom, de nehéz feldolgozni, ezért muszáj valahogy kiadni. A szombati gála után megfájdult a fejem a sok visszatartott sírástól - de akkor muszáj volt, fellépés közben! A végén pedig annyira sok érzés kavargott bennem és annyira jól éreztem magam, hogy nem sírtam. Kellett egy olyan édes este, mikor még együtt bulizik a színjátszó, levezetésképpen, méltó zárásképpen az estének, az utolsó fellépésnek.

De először is: a ballagással kezdem. Olyan furcsa így beszélni róla: az én ballagásom. Ez volt életem első ballagása (hatosztályos gimnázium sajnálatos hátránya, hogy nyolcadik után nincs ballagás), és nagyon készültem rá. Én mondtam a végzősök nevében a ballagási beszédet, én is írtam, és a műsor végén többen is odajöttek gratulálni, illetve megkaptam, hogy "Cinti, ez az elmúlt 10 év legjobb ballagási beszéde volt"... én meg állati büszke voltam magamra, mert rövidnek, csapongónak, értelmetlennek tituláltam, s bevallom, egy picit féltem is kiállni vele. Rendhagyó dolgot szerettem volna bele írni, nem valami elcsépelt idézetet mindenféle interneten összeszedett íróktól. Ezért döntöttem egy Ossian dal mellett. A márciusi Ossian koncert óta egyébként is nagy rajongó vagyok (habár előtte is szerettem), a Magányos angyal végigcsókolózása a második sorban a világ egyik legtökéletesebb, életem egyik leggyönyörűbb pár perce volt. A ballagási beszédem végén lévő dal pedig: Hazatérés.

Engedd meg nekem, a saját életem úgy irányítsam és azt tegyem, 

mit vérem diktál majd és akármerre hajt, mindig érezzem a belső dalt!

A világ peremén felépítem én a saját világom, ami csak enyém,

s a tied lesz ez majd, tart, ameddig tart, a vándor hazatér,

s a hosszú út véget ér.

 

Ha az idei gálát két szóval kellene jellemeznem, a következő két szó lenne: lehetetlen küldetés. Elnyomott, motivációtól megfosztott, ám mégis görcsösen akaró és dolgozó diákok csoportja voltunk az elmúlt hónapokban. Akartuk ezt a gálát, még akkor is, ha folyton akadályokba ütköztünk. Még akkor is, ha értéktelennek mondták a munkánkat; ha napjában többször találkoztunk a "jaj, gyerekek, MINEK?" kérdéssel... Minek? Mert ebből élünk. Abból, hogy dolgozunk, hogy szeretjük, amit csinálunk, amit együtt csinálunk... És nem csak mi. A nyakatekert időpont ellenére (szombat este hat órai kezdés, egy kimerítő diáknap után) olyan jelenséggel találkoztunk, ami még számunkra is meglepő volt. Az iskolai vezetőség hónapokig hangoztatta, hogy "nem fog eljönni senki"... s lám! Telt ház volt. Sőt, pótszékeket is kellett behozni; közel félezer ember tömörült be a színházterembe, csak hogy láthassa a színjátszó előadását. Az iskola hirdetése nélkül, a tanári kar támogatása nélkül, miattunk jöttek. Mert igenis van igény ránk! És csodálatos érzés volt. És csodálatos este volt. 

Kezd minden helyreállni egyébként bennem. Szeretek, és szeretnek, végre megtaláltam azt az embert, akivel le akarom élni az életem. Nagy szavak, tudom, de embertelenül biztos vagyok benne, hogy Ő a másik felem. 

Most egy darabig még tanulással töltöm a napokat - a szóbeli nem játék! -, azután valami munka után kellene néznem, mert ha felvesznek álmaim második városába, akkor oda nem kétforintból fogok leköltözni. Vagy fogunk. Ez még a jövő zenéje. 

Amilyen hülye vagy, úgy szeretlek

Nehéz napokon vagyok túl, hisztiseken, depiseken. Sok dolog még most sem múlt el, de ma meglepően jól voltam, nem tudom, hogy minek köszönhető. Aztán rátaláltam erre a dalra, és rájöttem. Édes mindegy, hogy mi a helyzet, teljesen mindegy, hogy fáj-e, hogy néha úgy érzem, hogy nem élem túl, hogy néha kell plusz levegő, mert amit egyedül venni tudok, az nem elég... 

De boldog vagyok, mert szerethetek. És, hogy a HIMYM utolsó részéből idézzek: "A szerelem a legjobb dolog, amire egy ember képes"

Már csak 12 napig vagyok gimnazista (ha nem nézzük a hétvégéket). Állati furcsa belegondolni. Most kezd az egész egy kicsit megijeszteni. Kilátástalan? Aligha. Inkább veszélyes, és érzem, hogy nem lesz könnyű. Főleg az, hogy nem csak a saját magam talpra állítása lesz a dolgom a jövőben. De most úgy érzem, hogy menni fog.

Ma kaptam kölcsön Biritől a könyvet, amire már vagy fél éve fáj a fogam: Márai Sándor: Füveskönyv. Egész nap ezt olvasgattam, és volt néhány pont, aminél majdnem sírtam. Órán... Egyszerre volt felemelő és rettenetes: élt egy ember, aki ugyanazt érezte, mint én, s élt egy ember, akinek át kellett mennie ugyanazokon, mint nekem; de élt egy ember, aki képes volt helyrerakni magát az írással, ezzel segítve nekünk, egyszerű lelkűeknek a saját szívünk darabkáinak megragasztásában. Olyan csodás!

Szép az idő, gyorsan telnek a napok, ballagási beszédet kellene írnom, de nem találom a szavakat. Az iskola unalmas, a lényeget tudom. Néha repdesek, néha zombiként mászom elő a föld alól, de tavasz van, és kezdem végre azt érezni, hogy élek. 

Öngyőzködés

Hidd el. Hidd el, hidd el, hidd el! 
Hidd el. Hidd el...! 

De hát olyan... ezt nem lehet leírni. Mert mar, és sikítani tudnék, és közben folynának le az arcomról a sós könnyek, ám a másik oldalon pedig túlnyomórészt boldogság. Sőt, igazából több a boldog pillanat, mint a tőrdöfés.
De akkor miért fáj ennyire?
Miért nem tudom elfogadni, miért tépi ki minden egyes alkalommal a lelkemet, ha rájövök, hogy nem csak hozzám kötődik? Hogy volt valaki, aki rajtam kívül részese volt az életének, és egykor még nagyobb darabot birtokolt, mint én?

Minden pillantásával, minden mozdulatával biztosít róla, hogy én. Akkor meg miért nem hiszem el? Magamnak. Magamnak miért nem?