Szerelmes vers

József Attila nem véletlenül szerepel a kedvenc költőim közt.
Sosem ranglistáztam igazán a szívemhez közel álló alkotókat, inkább korszakaim vannak, mikor hol egyik, hol másik a "nyertes", akinek sikerült az időszakom miden egyes gondolatát megfogalmaznia, akinek fejből tudom sok versét, akit éppen a lelki társamnak érzek.
Nos, József Attila művészetében, azt hiszem, pontosan arra találtam rá, amit egy kicsit minden költőben kerestem: önmagamra. Klisé, tudom, de nézzétek el. Ím' egy verse, melyet nem bírok kiverni a fejemből:

Szerelmes vers

Hegyes fogakkal mard az ajkam,

Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,

Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak. 

Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,

Csak szép játék vagy, összetörlek,

Fényét veszem nagy, szép szemednek.

- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,

Hiába minden álszemérem,

Hiába minden. Ölbe kaplak:

Harapj, harapj, vagy én haraplak!

Overthinking

Minden olyan zűrös. Itt lenne az ideje, hogy tényleg összekapjam magam, mert ez így nem folytatódhat. Pedig nem is mondhatom, hogy nincs motivációm, mert van, talán több, mint másnak, de nem bírok koncentrálni. 

Mióta hazajöttünk Erdélyből, minden a feje tetejére állt, és... repül a szív és törik az ész, megmagyarázhatatlanul. 

Nem kellene már, hogy felnőjek? 

Egy kicsit nyugtat a dolog, hogy nem én vagyok az egyetlen, akire pontosan ráillik a kép.