Karinthy Frigyes már egyébként is belopta magát a szívembe; először a Tanár úr, kérem-mel, aztán az Így írtok ti-vel, ami bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között felderít és hangosan nevettet. Miután leemeltem a polcról a vékony könyvecskét (aztán további tízet a könyvtár többi polcáról) odabattyogtam a cuki könyvtáros sráchoz - aki már meg sem lepődik, hogy ennyi könyvvel távozom -, és határozottam kikölcsönöztem. Otthon azonnal nekiláttam az olvasásának, alig bírtam letenni. Az a jellegzetes Karinthy-stíl, a mérhetetlen (ön)irónia, az a közönyösnek tűnő komolyság amit használ... egyszerűen isteni. Maga a könyv egyébként egy életrajz-részlet-szerűség, ugyanis arról szól, hogy hogy élte meg az író/költő/zseni az agydaganatát, illetve hogyan élte túl. Leírja, hogy hogyan jött rá, mi történt vele, a tüneteit, a szanatóriumban töltött idejét és magát a stockholmi műtétet. Az operáció alatti illetve utáni részek a kedvenceim, annyira... hogyismondjam... életszerű. Az egész szituáció; hogy nem mint szemlélő, hanem mint maga Karinthy éljük meg az egészet. Hihetetlen. Olyan szinten élveztem ezt a könyvet, hogy elmondani nem tudom.Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy élt, létezett egy ilyen ember. Teljesen szerelmes vagyok, és a felesége akarok lenni. Azonnal. Gyűlölöm és elviselhetetlennek találom, hogy csaknem egy évszázaddal később születtem és hogy egy halott íróban találom meg a lelki társam.
Az élet kegyetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése