Szerelmes vers

József Attila nem véletlenül szerepel a kedvenc költőim közt.
Sosem ranglistáztam igazán a szívemhez közel álló alkotókat, inkább korszakaim vannak, mikor hol egyik, hol másik a "nyertes", akinek sikerült az időszakom miden egyes gondolatát megfogalmaznia, akinek fejből tudom sok versét, akit éppen a lelki társamnak érzek.
Nos, József Attila művészetében, azt hiszem, pontosan arra találtam rá, amit egy kicsit minden költőben kerestem: önmagamra. Klisé, tudom, de nézzétek el. Ím' egy verse, melyet nem bírok kiverni a fejemből:

Szerelmes vers

Hegyes fogakkal mard az ajkam,

Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,

Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak. 

Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,

Csak szép játék vagy, összetörlek,

Fényét veszem nagy, szép szemednek.

- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,

Hiába minden álszemérem,

Hiába minden. Ölbe kaplak:

Harapj, harapj, vagy én haraplak!