Csak nézek utánad, megtorpanva, 

és látom, ahogy viszed magaddal 

egy részem. Látom a vállad 

mozgásán, hogy érzéseim súlya 

nehezedik rád. 

Csepegni kezd az eső 

és egyre távolodik az alakod. 

A szemem még félig nyitva, 

mint kutató rés, 

de már nem tudom, hol vagyok. 

Nyitott könyvként is rejtély 

vagy - lapjaid elolvasni mi nem 

enged: az eső vagy a leszálló éj?

Utánad indulok, mert 

lelkem része a vállad nyomja: 

nem ereszted, egyedül nem bírnám, 

így lesz minden a kettőnk gondja. 

Nincs kitaposott út előttünk, 

az eső elmosta előlünk 

a lehetőségeket. 

Percekben élünk, akár a 

záporban felejtett cukor, 

és még nem tudjuk, 

csak reméljük, hogy létünknek 

nincsen halála.

Hirtelen versírás a semmiből, 5 perc alatti mindentkiadokmagamból. 

Ez nem egy szakítós vers, még ha annak is tűnik.