Hidd el. Hidd el...!
De hát olyan... ezt nem lehet leírni. Mert mar, és sikítani tudnék, és közben folynának le az arcomról a sós könnyek, ám a másik oldalon pedig túlnyomórészt boldogság. Sőt, igazából több a boldog pillanat, mint a tőrdöfés.
De akkor miért fáj ennyire?
Miért nem tudom elfogadni, miért tépi ki minden egyes alkalommal a lelkemet, ha rájövök, hogy nem csak hozzám kötődik? Hogy volt valaki, aki rajtam kívül részese volt az életének, és egykor még nagyobb darabot birtokolt, mint én?
Minden pillantásával, minden mozdulatával biztosít róla, hogy én. Akkor meg miért nem hiszem el? Magamnak. Magamnak miért nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése