Apró halálok

Nem véletlen a bejegyzés címe. Azt hiszem, hogy Szabó Magda mondta, hogy az életben vannak kis halálok, amik formálnak minket. Az elmúlt hónapom teljesen ilyen volt, s habár rengeteg csodálatos dolgot is csináltunk, ezek az apró halálok most lényegesen rányomják a bélyegüket az átlagos napi hangulatomra.

De kezdjük a csodálatos dolgokkal: már írtam többször is a színjátszó körről, ami az iskolánkban működik, és én is része vagyok. Mi tulajdonképpen egy csaknem harmincfős család vagyunk. Az idén az iskolai jótékonysági gáláért küzdöttünk, míg végül sikerült meggyőznünk mindenkit, hogy képesek vagyunk egy egész estés színvonalas műsort adni. Tehát tejjes gőzzel készültünk az eseményre, amely a Rómeók és Júliák címet viselte - lehet tehát asszociálni, igen, a szerelem volt a fő témánk. Négy színdarabbal készültünk, három énekkari szám, szólódalok, táncok, s mindezt lezártuk egy nagyon-nagyon romantikus dologgal, ami abból állt, hogy fiú-lány párokban felállt az egész csapat a színpadra, és szerelmes verseket szavaltunk párosával. Hihetetlenül gyönyörű és tökéletes volt az egész. Két órás volt az egész műsor, de nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, ráadásul telt hát volt - mit telt, sokan még álltak is! Néhány kép: 

A gála után egyébként még volt egy kisebb állófogadás sütizéssel, beszélgetéssel levezetésképp. És nagyon nagyon nagyon jó volt. 

Mindenki hallott már/látta már az új őrületet, ami egyre több embert vonz arra, hogy idiótát csináljon magából az interneten: ez nem más, mint a harlem shake. Színjátszón belüli hosszas tervezgetés után csináltunk mi is, kettőt; egyet családias hangulatban csak néhányan, a másikon pedig az egész banda rajta van. Íme: 

Éééés most akkor térjünk rá a kis halálokra. Az első halál, amit kicsinek hívok, bár nekem nagyon nagyon sokat jelent, az az, hogy a színjátszóból vannak páran, akik végzősök, tehát jövőre már nem lesznek velünk. És ez valójában azért fáj annyira, mert legtöbbjük barátságában 5 évet töltöttem, és az utóbbi néhány hónapban - érezve a véget - lettünk igazán elválaszthatatlanok. Az ittmaradó színjátszósokkal megleptük őket az utolsó hivatalos összejövetelükön egy emlékkönyvvel, amibe mindenki személyes üzenetet írt az adott könyvecske gazdájának. Hát igen, ennek meg is lett a várt hatása, az egész délutánt átbőgtük. Kicsit groteszk, de nagyon megható látvány lehetett, ahogy huszonnéhány diák - és a tanárnő is! - bent ülnek a tanteremben, egymást ölelgetik és sírnak; ki-ki azért, hogy nem akar elmenni, ki meg azért, mert nem akarja hogy elmenjenek. 

Következő kis halál az volt, mikor közös megegyezéssel véget vetettünk Patrikkal a kapcsolatunknak. Két év után. Ja. Szar, mert még szar, de jobb lesz.

És végül, de nem utolsó sorban az a kis halál, ami tulajdonképpen igenis nagy halál, mert olyan végérvényes, lezárt, visszavonhatatlan, hogy borzasztó belegondolni: a ballagás. Mert igen, elballagtak a legjobb barátaim, én még itt maradtam, még egy évre ebben a nemismondomkimiben, amit csak azért bírtam ki, mert ők itt voltak nekem. De jövőre nem lesznek, és nem tudom, hogy mi lesz velem. Ezért is bőgtem szinte végig az egész ballagási ünnepséget - pedig verset mondtam, mint búcsúztató diák, de az alatt is majdnem sírtam. És... és... áh. 

Szóval, a lényeg: néhány dolog most még kilátástalannak tűnik, és furcsán egyedül maradtam - legalábbis most úgy érzem, pedig nincs így. Nehéz lesz kilépni a megszokottból, amiből ráadásul nem is szándékosan lépek, lépünk ki. De nyugtat a tudat, hogy a távolság nem fogja elrontani a kapcsolatunkat - hiszen egy év, és követem őket.