Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

Hosszú idő után végre eszembe jutott a könyvtárban való kutakodás során, hogy hoppá, hát én Karinthy-t akarok olvasni! Konkrét szándékkal elindultam a K-betűs polc felé, majd leemeltem az első Karinthy kötetet, aminek a címe szerepelt a listámon (ma már mindegyik szerepel), ez pedig nem volt más, mint az Utazás a koponyám körül.

Karinthy Frigyes már egyébként is belopta magát a szívembe; először a Tanár úr, kérem-mel, aztán az Így írtok ti-vel, ami bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között felderít és hangosan nevettet. Miután leemeltem a polcról a vékony könyvecskét (aztán további tízet a könyvtár többi polcáról) odabattyogtam a cuki könyvtáros sráchoz - aki már meg sem lepődik, hogy ennyi könyvvel távozom -, és határozottam kikölcsönöztem. Otthon azonnal nekiláttam az olvasásának, alig bírtam letenni. Az a jellegzetes Karinthy-stíl, a mérhetetlen (ön)irónia, az a közönyösnek tűnő komolyság amit használ... egyszerűen isteni. Maga a könyv egyébként egy életrajz-részlet-szerűség, ugyanis arról szól, hogy hogy élte meg az író/költő/zseni az agydaganatát, illetve hogyan élte túl. Leírja, hogy hogyan jött rá, mi történt vele, a tüneteit, a szanatóriumban töltött idejét és magát a stockholmi műtétet. Az operáció alatti illetve utáni részek a kedvenceim, annyira... hogyismondjam... életszerű. Az egész szituáció; hogy nem mint szemlélő, hanem mint maga Karinthy éljük meg az egészet. Hihetetlen. Olyan szinten élveztem ezt a könyvet, hogy elmondani nem tudom.
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy élt, létezett egy ilyen ember. Teljesen szerelmes vagyok, és a felesége akarok lenni. Azonnal. Gyűlölöm és elviselhetetlennek találom, hogy csaknem egy évszázaddal később születtem és hogy egy halott íróban találom meg a lelki társam.
Az élet kegyetlen.

Apró halálok

Nem véletlen a bejegyzés címe. Azt hiszem, hogy Szabó Magda mondta, hogy az életben vannak kis halálok, amik formálnak minket. Az elmúlt hónapom teljesen ilyen volt, s habár rengeteg csodálatos dolgot is csináltunk, ezek az apró halálok most lényegesen rányomják a bélyegüket az átlagos napi hangulatomra.

De kezdjük a csodálatos dolgokkal: már írtam többször is a színjátszó körről, ami az iskolánkban működik, és én is része vagyok. Mi tulajdonképpen egy csaknem harmincfős család vagyunk. Az idén az iskolai jótékonysági gáláért küzdöttünk, míg végül sikerült meggyőznünk mindenkit, hogy képesek vagyunk egy egész estés színvonalas műsort adni. Tehát tejjes gőzzel készültünk az eseményre, amely a Rómeók és Júliák címet viselte - lehet tehát asszociálni, igen, a szerelem volt a fő témánk. Négy színdarabbal készültünk, három énekkari szám, szólódalok, táncok, s mindezt lezártuk egy nagyon-nagyon romantikus dologgal, ami abból állt, hogy fiú-lány párokban felállt az egész csapat a színpadra, és szerelmes verseket szavaltunk párosával. Hihetetlenül gyönyörű és tökéletes volt az egész. Két órás volt az egész műsor, de nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, ráadásul telt hát volt - mit telt, sokan még álltak is! Néhány kép: 

A gála után egyébként még volt egy kisebb állófogadás sütizéssel, beszélgetéssel levezetésképp. És nagyon nagyon nagyon jó volt. 

Mindenki hallott már/látta már az új őrületet, ami egyre több embert vonz arra, hogy idiótát csináljon magából az interneten: ez nem más, mint a harlem shake. Színjátszón belüli hosszas tervezgetés után csináltunk mi is, kettőt; egyet családias hangulatban csak néhányan, a másikon pedig az egész banda rajta van. Íme: 

Éééés most akkor térjünk rá a kis halálokra. Az első halál, amit kicsinek hívok, bár nekem nagyon nagyon sokat jelent, az az, hogy a színjátszóból vannak páran, akik végzősök, tehát jövőre már nem lesznek velünk. És ez valójában azért fáj annyira, mert legtöbbjük barátságában 5 évet töltöttem, és az utóbbi néhány hónapban - érezve a véget - lettünk igazán elválaszthatatlanok. Az ittmaradó színjátszósokkal megleptük őket az utolsó hivatalos összejövetelükön egy emlékkönyvvel, amibe mindenki személyes üzenetet írt az adott könyvecske gazdájának. Hát igen, ennek meg is lett a várt hatása, az egész délutánt átbőgtük. Kicsit groteszk, de nagyon megható látvány lehetett, ahogy huszonnéhány diák - és a tanárnő is! - bent ülnek a tanteremben, egymást ölelgetik és sírnak; ki-ki azért, hogy nem akar elmenni, ki meg azért, mert nem akarja hogy elmenjenek. 

Következő kis halál az volt, mikor közös megegyezéssel véget vetettünk Patrikkal a kapcsolatunknak. Két év után. Ja. Szar, mert még szar, de jobb lesz.

És végül, de nem utolsó sorban az a kis halál, ami tulajdonképpen igenis nagy halál, mert olyan végérvényes, lezárt, visszavonhatatlan, hogy borzasztó belegondolni: a ballagás. Mert igen, elballagtak a legjobb barátaim, én még itt maradtam, még egy évre ebben a nemismondomkimiben, amit csak azért bírtam ki, mert ők itt voltak nekem. De jövőre nem lesznek, és nem tudom, hogy mi lesz velem. Ezért is bőgtem szinte végig az egész ballagási ünnepséget - pedig verset mondtam, mint búcsúztató diák, de az alatt is majdnem sírtam. És... és... áh. 

Szóval, a lényeg: néhány dolog most még kilátástalannak tűnik, és furcsán egyedül maradtam - legalábbis most úgy érzem, pedig nincs így. Nehéz lesz kilépni a megszokottból, amiből ráadásul nem is szándékosan lépek, lépünk ki. De nyugtat a tudat, hogy a távolság nem fogja elrontani a kapcsolatunkat - hiszen egy év, és követem őket. 

Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala trilógia

Már lassan egy hónapja, hogy végeztem az utolsó könyvvel is, de még mindig nem tettem magam túl rajta, nehéz is írnom érzelemkitörések nélkül. Zseniális volt.

Az elsőt még karácsony előtt olvastam, néhány nap alatt végeztem vele, hiszen letehetetlen volt. Aztán a második és harmadik részt jóval az első elolvasása után kaptam kölcsön, de még úgy sem tudtam kiverni a fejemből az átélt izgalmakat.

Aztán nekiláttam a második résznek. És olvastam. Mikor a végére értem – ami a valaha általam olvasott legnagyobb és legzseniálisabb függővég -, nem bírtam magammal, nekiláttam azonnal a harmadik résznek. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem, ha nincs nálam. Tehát, olvastam, olvastam.

Annyira élveztem az egészet, mindenhol olvastam, suliban, órán, itthon, tanulás előtt, után, közben, míg filmet néztem, míg ettem, ittam, mindig. Túl izgalmas volt ahhoz, hogy letegyem. Minden alkalommal, mikor a kezembe kerül én is Katniss Everdeenné változtam, átéltem, amit ő is átélt, sírtam, mikor ő is sírt, nevettem, mikor ő is. Felgyorsult a pulzusom, mikor az arénában futott, korgott a hasam, mikor éhezett, pillangók szárnyaltak a gyomromban, mikor Gale-ről beszélt, és szeretet áradt szét bennem, mikor Peetáról.

Azután vége lett.

Csakígy: piff.

Nem igazán szeretném leírni a cselekményeket, mert szeretném kötelezni az embereket arra, hogy elolvassák a könyvet. Nagyon megéri.

Sajnos nincs tovább, pedig olvasnám még. Az utolsó oldalaknál sírtam, máig nem tudtam magamban tisztázni, hogy a megelégedettségtől vagy a hitetlenkedéstől, de akárhogy is, Katniss az alteregómmá változott – vagy csak felszínre tört bennem olvasáskor az a Katniss Everdeen-én, ami minden lányban ott lappang. 

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Több időt szántam rá, mint amennyit terveztem, de igazán megérte. A napokban végeztem ezzel a könyvvel, körülbelül két hét alatt sikerült elolvasnom egy százharminc oldalas művet. Ami akkor lenne nagyon furcsa, ha ez a bizonyos mű nem A gyertyák csonkig égnek lenne. 

Valójában vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban. Igazából nagyon-nagyon tetszett, gyönyörű történet a maga fura módján, s nagyon elgondolkoztató. 

Számomra egy kicsit furcsa volt először, hogy tíz-húsz oldalas monológokat olvasok, de aztán a végére, mikor tulajdonképpen kiderült, hogy az egész mű egy hatalmas monológ, már kezdtem belerázódni, és tetszett ez a különlegesség. A legjobban az tetszett benne, hogy az elbeszélés módja tényleg igazán öregemberes volt, egy kissé szenilis, szájbarágós. Bevallom, hogy egyszerre képtelen voltam tíz oldalnál többet olvasni belőle, annyira tömény az információ, amit az olvasó kap, és van néhány rész, ahol újra elmond néhány már kiderült dolgot, és egy kicsit ellaposodik a dolog. Ezeknél a részeknél én mintegy szabályszerűen elaludtam, de később teljesen tisztán láttam a dolgokat és újult erővel vetettem bele magam ismét. 

Az utolsó oldalnál viszont azt éreztem, hogy még ne legyen vége, még akarom, még, még. A függőben maradt vég miatt teljesen átértékeltem az olvasottakat, hiszen az egész művön át kíváncsi voltam a kérdésre, amit fel akartak tenni, és a válaszra, amit meg akartak kapni. S mivel ennek csak az egyik fele teljesül, az olvasó önkéntelenül is elkezdi összehúzni a szálakat, és saját válaszokat adni, ami nagyon érdekes utómunka. 

Tehát, tetszett. Ez volt az első könyv, amit Máraitól olvastam, de egyértelműen kedvet csinált ahhoz, hogy még több alkotását elolvassam.

Életjel

Valójában semmi mentségem nincs arra, hogy miért nem írtam több, mint fél éve. Szégyellem is magam rendesen, mert hihetetlenül sok dolog történt velem. Mindig eszemben volt, hogy "na, ezt megírom majd", de végül sosem értem ide. Mára meg már rengeteg dolgot felejtettem, így csak nagyvonalakban írom le életem röpke fél évét.

A nyár jól telt, eltelt. Az utolsó hetekben már - szégyen, nem szégyen - kicsit vártam az iskolát, mert már nem igazán tudtam magammal itthon mit kezdeni. Persze voltak kivételek, például a német tanfolyam, vagy a hihetetlenülfenomenálisészveszejtő nyaralás a bandával.
Tehát akkor:

1. Gyenesdiás
Máig nem tudom megfogalmazni, hogy mennyire jól éreztem magam Gyenesdiáson. Kábé húszan mentünk a bandából, sokan sajnos nem tudtak eljönni. Három napra mentünk, egy kis panzió-szerűségben szálltunk meg, nem messze a Balaton partjától. Habár rosszul kezdődött az indulás, amiért mai napig gyűlöljük a MÁ... illetve a vasúttársaságot. Következő történt: ültünk reggel az állomáson a vonatra várva, mikor megcsörrent Hippy telefonja, s azt az értesítést kapta a messzebbről jövő, vonaton ülő társunktól: "srácok, nem fogtok felférni". 10 perc múlva befutott a vonat a vágányra. Még az ablakból is lógtak az emberek. Abban a pillanatban azt hittük, hogy soha nem érünk el Gyenesdiásra. Szerencsére végül megoldódott a helyzet: az iskolabuszos bácsi vitt le minket kisbusszal. Ott elég jól alakultak a dolgaink, minden este strandoltunk, és egyik nap átsétáltunk Keszthelyre, ahol piacra mentünk, meg megnéztünk egy csomó idétlen múzeumot: a Csigaparlamentet, az Erotika múzeumot, és a Horrormúzeumot. Aztán fájó szívvel a harmadik nap végén hazajöttünk.

Az iskola kezdetén még eléggé lelkes voltam, s mivel elkezdtem az emelt magyart, így minden héten van egy irodalmi délutánom, amit nagyon élvezek. És az új évvel újabb megpróbáltatásokon megy át a színjátszó, de fejlődünk is. Október 23-án mi adtuk a műsort.

2. Október 23.
Az iskolai, valamint a városi ünnepséget is a színjátszó adta elő, az énekkar közbenjárásával. Mivel tavaly nem sok lehetőségünk volt kibontakozni, ezért 23-ára valami igazán nagyot akartunk alkotni, hogy az évben még sikerüljön megnyerni a közönséget, és meggyőzni arról a feljebbvalóinkat, hogy márpedig mi igenis hihetetlenül tehetségesek vagyunk.
Próbáltuk kicsit más oldalról megközelíteni a történelmi eseményeket, hagyni az ósdi, elcsépelt idézeteket, és valami újat hozni; ezért is döntöttünk úgy, hogy egy szerelmi történet köré csavarjuk az egészet, amelyben a társadalmi rangja miatt elnyomott gróflány, Annamari és a nagyszívű városi fiú, Tamás bonyolult, de szívet melengető történetét játsszuk el. Röviden: évekig szerelmesek, de mivel Annamari - származása miatt - nem tudta az országban folytatni tanulmányait, így emigrációba kényszerült, de Tamás szerelmét sosem feledte. Majd évtizedek múlva, a rendszerváltáskor véletlenül találkoznak, és előtörnek a régi érzelmek - néhány politikai töltettel. A legnagyobb újításunk nem volt más, mint a filmforgatás. Igen. A pár találkozásáról forgattunk egy rövid filmet, valamint Annamari elutazásáról. Nagyon nagy sikerünk volt. Az iskolai előadás végén a diákok állva tapsoltak. Azok a diákok, aki általában ellógják a műsorokat, akik nem képesek végigülni egy órát sem, ezek a diákok, felállva tapsolták a darabunkat. Én pedig sírtam. Annyira boldog voltam a sikerünk miatt. Egyébként Annamarit én játszottam, Tamást pedig Laci.
Néhány kép:

Következő nagy élményem (vagy lehet, hogy előbb történt) az Audi Kreaktivity verseny volt, ahol mint az autónk karosszériájának tervezője és kivitelezője voltam jelen, működését pedig Tomi és Karcsi eszközölték. 

3. Audi Kreaktivity 2012.

Egész nyáron az autónkon dolgoztunk. Tervezgettük, javítgattuk, tökéletesítettük. Én egy kicsit lányosabb formát adtam neki, ezüst akril alapon színes hímzésminták. Nagyon nagy sikere volt. Papírmasé technikával készült, így a mottónk a következő volt: "Ne dobd el, járj vele!". A meghajtását nem tudom leírni, mert nem érek hozzá, mindenesetre negyedikek lettünk, valamint megnyertük a Dizájn díjat, amire nagyon büszke vagyok. 

4. Szülinapok, szilveszter

Nem is cséplem a szót, fantasztikus volt, mint tavaly, minden percét élveztem, szuper ajándékokat kaptam, és annak is örültek nagyon, amiket én adtam. Moncsi is ott volt, szóval egyáltalán nincs okom panaszra. Köszönöm srácok! <3 p="">

Nagyjából ennyi. Vagyis, nem, mert még vannak megemlítenivalók, de azokra majd részletesen térek ki egy-egy postban. Már ha lesz kedvem írni. Ez most jól esett, meg az átalakítás is, de hogy a jövőben hogyan fog alakulni, nem tudom. Majd gyötröm magam. 

Addig is, további szép napokat nektek!