Amilyen hülye vagy, úgy szeretlek

Nehéz napokon vagyok túl, hisztiseken, depiseken. Sok dolog még most sem múlt el, de ma meglepően jól voltam, nem tudom, hogy minek köszönhető. Aztán rátaláltam erre a dalra, és rájöttem. Édes mindegy, hogy mi a helyzet, teljesen mindegy, hogy fáj-e, hogy néha úgy érzem, hogy nem élem túl, hogy néha kell plusz levegő, mert amit egyedül venni tudok, az nem elég... 

De boldog vagyok, mert szerethetek. És, hogy a HIMYM utolsó részéből idézzek: "A szerelem a legjobb dolog, amire egy ember képes"

Már csak 12 napig vagyok gimnazista (ha nem nézzük a hétvégéket). Állati furcsa belegondolni. Most kezd az egész egy kicsit megijeszteni. Kilátástalan? Aligha. Inkább veszélyes, és érzem, hogy nem lesz könnyű. Főleg az, hogy nem csak a saját magam talpra állítása lesz a dolgom a jövőben. De most úgy érzem, hogy menni fog.

Ma kaptam kölcsön Biritől a könyvet, amire már vagy fél éve fáj a fogam: Márai Sándor: Füveskönyv. Egész nap ezt olvasgattam, és volt néhány pont, aminél majdnem sírtam. Órán... Egyszerre volt felemelő és rettenetes: élt egy ember, aki ugyanazt érezte, mint én, s élt egy ember, akinek át kellett mennie ugyanazokon, mint nekem; de élt egy ember, aki képes volt helyrerakni magát az írással, ezzel segítve nekünk, egyszerű lelkűeknek a saját szívünk darabkáinak megragasztásában. Olyan csodás!

Szép az idő, gyorsan telnek a napok, ballagási beszédet kellene írnom, de nem találom a szavakat. Az iskola unalmas, a lényeget tudom. Néha repdesek, néha zombiként mászom elő a föld alól, de tavasz van, és kezdem végre azt érezni, hogy élek. 

Öngyőzködés

Hidd el. Hidd el, hidd el, hidd el! 
Hidd el. Hidd el...! 

De hát olyan... ezt nem lehet leírni. Mert mar, és sikítani tudnék, és közben folynának le az arcomról a sós könnyek, ám a másik oldalon pedig túlnyomórészt boldogság. Sőt, igazából több a boldog pillanat, mint a tőrdöfés.
De akkor miért fáj ennyire?
Miért nem tudom elfogadni, miért tépi ki minden egyes alkalommal a lelkemet, ha rájövök, hogy nem csak hozzám kötődik? Hogy volt valaki, aki rajtam kívül részese volt az életének, és egykor még nagyobb darabot birtokolt, mint én?

Minden pillantásával, minden mozdulatával biztosít róla, hogy én. Akkor meg miért nem hiszem el? Magamnak. Magamnak miért nem?

Érintő

Sok a dolog és kevés az idő. A mondanivaló is sok, de kimondhatatlan. 

Még szerencse, hogy itt van Ákos, akinek a szavai a legközelebb vannak az én kimondhatatlannak érzett szavaimhoz. Vajon van még olyan e világon, aki azt érzi, amit én? Vajon önzőség azt gondolni, hogy nincs? 

A szerelem koncentrációs zavarokkal jár. Meg keringési zavarokkal. Vicces így bekapni a dolgot érettségi előtt. Bár az a része legalább jó, hogy egyre kevésbé izgulok. Majd ott biztosan előjön, ám most halál nyugodt vagyok. Egyszerűen úgy érzem, hogy sikerül - még akkor is, ha az iskolában mostanában nem nyújtok valami nagy teljesítményt az eddigiekhez képest. A múlt héten elgondolkodtam rajta, hogy vajon megérdemeltem-e azt az emlékplakettet, amire gyönyörű betűkkel a nevem van gravírozva, és az a felirat, hogy "Az év kiváló tanulója, 2013"

Gála szervezési problémákkal küzdött, most kezdenek kisimulni a dolgok. Ha elhagy egy barát, az nem túl jó érzés. Megéri visszacsalogatni? Menne, mert érzem, hogy szüksége van, csak az eltávolodás okát nem értem. De kellünk egymásnak, még egyszer utoljára.

Nem jó, ha az embert a sok siker ellenére nem támogatják. Hülye indokokkal alátámasztani az ellenünk való érvelést még rosszabb. Pofáncsapó és mellbevágó érzés, ha mindarra, amit idáig letettünk az asztalra, egyszerre csak annyit mondanak: "nincs rá szükség". De barátom, ez nem elég indok. Ha nincs, majd teremtünk. Mert nekünk igenis szükségünk van rá. 

Zavaros és érthetetlen picit, de ki kellett adni. Amúgy a felvételijelentkezésen túl vagyok, és mióta zöld pipával jelzi a Felvi a pöttyöt a Fizetés cím mellett, folyton azon gondolkozom, hogy jól döntöttem-e. Mindig arra jutok, hogy igen, de valami motoszkál mégis. Talán csak az, hogy baromira félek. 

Ettől függetlenül, ha felvesznek Pécsre, én leszek a legboldogabb BTK-s tanárifjonc az országban. Főleg, ha úgy jönnek össze a dolgok mindenkivel, ahogy szeretném. 

Ja, és az elegendő alvás nem hátrány. Kár, hogy mostanában nem sokat élvezhetem. A random éjjelibagolykodás picit kinyírja a reflexeim, holott nem értem mitől van; Cinti felkel hajnali háromkor és forgolódik, kattog, aztán felkapcsolja a villanyt és egy órán át olvas. Aztán újra elnyomja az álom. Aztán 2 óra múlva ismét kelhet. 

Most lenne időm aludni, de kattkattkatt. Mindegy, így legalább hamarabb túl leszek az elmaradt kötelezőkön. 

Ez a poszt most hirtelen felindultságomban történik.
Utálom nem kedvelem azokat az embereket, akik nem veszik észre magukat egy kellemetlen (nemcsak számára, a szituációban mindenki számára) helyzetben. Amit ráadásul ők okoznak. És rossz, hogy ez a bizonyos személy éppen egy barátom. Akit nem mellesleg igazán kedvelek, és általában elnézem ezeket a dolgait; de ez a mai olyan szinten rosszul esett tőle - habár tudom, hogy nem direkt akart nekem rosszat - , hogy egyszerűen nem tudom magam túltenni rajta.

Abba a húsz percbe pofátlankodott bele, amire egész nap vártam.
Azt a pár másodpercet tette semmissé, amire egész nap vártam.
Azt a kis időt döntötte romba, ami a délutánjaim felvirágoztatója.

Csak ennyi

Látlak mindig téged, 

Szemed örökös nyarában,

Leheleted forró vágyában.

Óvlak téged.

Vagyok, míg vagy: bátor,

Édeskémnek becéző, 

Korlátokat átlépő

Neked létező bárhol.

Boldogságod elhozója,

Akaratod hordozója,

Mi lenni kell legyek - 

Nélküled mit tegyek? 

Biztos vagy és mégsem,

Nem tudom pontosan én sem

Hogy hallani mit akarok;

De kell hogy öleljen két karod

És kelljek életedbe.

Különben az egésznek 

nincs értelme, 

Képeim a jövőről 

Nélküled elenyésznek.

Sosem írtam még verset - hasonló indíttatásból legalábbis. Nem tudom, hogy mi lelt, talán látszik. 

Szóval csak ennyi lenne.